– És akkor ma mikor találkozunk?
 – Nem tudom. Palacsintát sütöttem, direkt kókuszolajban, mert a Mamának kinn van a húga.
 – A foga vagy a húga? – mindig is imádtam Bence félrehallásait.
 – Hát, na igen, ha így folytatja lassan több húga lesz, mint foga – főleg, ha frappánsan rájuk is tudok kontrázni. Az a kedvenc részem, mikor Menyus öblösen kuncog humorherold-i morzsáimon. Ilyenkor elhiszem, hogy jók a poénjaim.
Persze ez nemcsak időszakos vidámságnak számított aznap. Ha rokonok jönnek hozzánk az  mindig sok mosollyal jár. Ha keserédes is az a somoly, akkor is.

Mivel tudom, hogy családfát, főleg az én rőzsebokor-átláthatatlan… nos, bozótomat nem lehet elégszer magyarázni, még a legjobb barátnőnek sem, ezért következzék egy hatványra emelt lábjegyzet. Mama és négy lánytestvére az öt fennmaradt gyermek a dédi által megszült kilenc közül, és mint olyanok, hihetetlen élettörténetüket batyuként hordva a hátukon tengetik napjaikat, úgy hogy családi összejöveteleken mindig akad arra alkalom, hogy könyékig elmerüljenek az emlékezés vászonszatyrában. Hogy a gyerekkoruk közös mélabúja, a fiatalasszonykor minden lében kanál egymásra kacsintása, vagy a most virágkorukat élő gyerekek fölötti méltatlankodás? Ugyan mindegy, mindig akad számukra valami csámcsognivaló.

Akarva akaratlanul is megfigyeltem egyfajta bevett gondolatmenetrendet, mikor én is ezeknek a délutáni beszélgetéseknek a részévé válok. Révén közeledek a húszadik életévemhez, oldalamon több éves udvarlástól megtépázott szépfiúval, előttem az orvosi egyetem (már csak) négy és fél évével, valahogy mindegyik nagynéném felhatalmazottnak érzi magát arra, hogy jó tanácsokkal lásson el.  Mire a végére érnek, általában a fejem búbjáig befednek az életvezetési tippek a gyermekvállalásról, a tudatos, mindennapi feminizmusról, egy asszony alapvető állhatatosságáról, és a tökéletes fasírt hozzávalóiról egyaránt. Ráadásnak pedig meghallgathatom, a „már pedig az én lányom a te korodban így rontotta el” című siker sztorit. Mert tökéletes senki sem lehet, még az aranytojást tojó tyúkot megszerző Dóra sem.

Dóra gyönyörű. Negyven éves korára is ötven kiló alatt, olyan karakteres, szinte már maszkulin arcéllel, ami vonzza a tekintetet, karkán személyiség, frappáns szófordulatok, magához való ész, és angyali hang. De komolyan, mármint ez a hivatása, karvezető, olyan szinten, hogy az amúgy családbéli tapasztalatok alapján maguknak való osztrákok is tisztelettel fordulnak felé, így tíz év kinn élés után. Dóra mindennapjait egy olyan – immár négy éve – férj teszi tökéletessé, amiért minden anya ostorozza a lányát, hogy csak ilyenhez menj feleségül, és alább egy centivel se add. A férj egy… Hogy is mondjam. Ha Bencével elmegyek vásárolni, akkor ő leül szépen a sarokba bekészített nyugágyra, majd az első tíz percben még türelemmel, a hatodik tíz percben pedig éppen hogy csak ki nem robbanó gyilkolási vággyal pillant rám minden egyes próbafülkéből való kilibbenésem után, hogy:

 – Na? Mehetünk már?

A szóban forgó férj ezzel szemben a tízedik tíz perc után is még vagy öt karfát nyújt át a próbafülke függönyén, hogy na ez, majd ez lesz az tökéletes. Ráadásként pedig, minden ruhavillantó mini-divatbemutató után váltig őszinte, szerelemtől elhomályosult magasztaló két perc zsolozsma következik a feleség soha el nem hervadó szépségéről… (én már annak is örülnék, ha annyit kinyögne drága deli Bencém, hogy jó-e, avagy sem)  És a felhalmozott ruhatengert képes is maradéktalanul megvásárolni. Igen. Az utolsó darabig. És természetesen eme feláldozása nem csak textilneműkre, hanem ékszerekre és utazásokra is kiterjed.

Szóval a férj „A FÉRFI”-ként lett emlegetve hosszú-hosszú, unokatestvérnőket pukkasztó éveken át, míg nem aztán kikerülhetetlenné, és természetesen egyre sürgetőbb kérdéssé vált egy nő életének legmeghatározóbb fordulója: az első gyermek érkezése. A gólya pedig csak nem jött.

Talán először még enyhe elégtételnek is számított annyi visszafojtott irigységgel átbeszélt délután után ez a „végre valahára nem tökéletes” téma. Természetesen mindenki örült Dóra szerencséjének, mivel a nő gyermekkora köszönőviszonyban sem volt azzal, amire mások boldog mosollyal gondolnak vissza, de asszonyi irigységtől különb nem sok létezik ezen a világon, főleg ha hasonkorú rokonokról van szó.

Teltek-múltak az évek, és az először irigységet enyhítő téma átfordult egy olyan beszédkörré, amelyet mint bármely egészséges családban a segítő szándék ölelt körbe. Orvosok telefonszámainak tucatjai jártak kézről-kézre, és a létező összes helyre eljártak, minden rendben mind két féllel a gyermekkérdés viszont mégse került soha sínre.

Nagy magaslatok, és ugyanolyan nagy mélységek. Erről szól az élet, tökéletes férj ide vagy oda. Fél éve éreztünk egy nagyobb áttörést, amikor már nem remegő hanggal, hanem tárgyilagosan, mint ahogy ötös lottó telitalálatán viccelődsz a sarki közértben említette Dóra ezt az egész gyermekkérdést. Ha lesz lesz, de nem ezen múlik az élete, e nélkül is eljön a holnap.

Sejtettük mi azt, hogy e sziklaszilárd arccal elejtett mondat mögött több álmatlan éjszaka lapul, mint az elképzelhető egy kívülálló számára. Minden tiszteletem Dóráé volt azokban a napokban, amikor karácsonykor a családbéli legújabb kisbaba beharangozóját – vélhetőleg direkt – úgy időzítette a Dórával gyermekkorától rivalizáló unokahúga, hogy azzal mindenképp kiugrassza a nyulat a bokorból. Nos, a nyúl nem ugrott, sőt meg se rezzent. Menyussal néztünk is egymásra nagy lapos pislantásokkal, hogy na, az aztán igen.

Visszatérve viszont levelem elejére, Steph, a Mama fenn említett húgára, aki történetesen Dóra anyukája – nos nála viszont tűzijátéknyit ugrott a nyúl. A húslevesnél még csak pedzegette, de a mire a palacsintához értünk, addigra már kirobbant a téma, és én csak ültem ott, egyre és egyre jobban elképedve egy majdnem-nagymama reakcióján.

A Mama húga úgy kapaszkodott az asztal szélébe, úgy dülledtek meg keményre beszéd közben a szemei, mintha az a gyermek hozzá tartozna, mintha a lánya nem is saját magának, hanem neki kéne, hogy megszülje azt a gyereket.

Mélyen elgondolkodtatott. 

Nehéz lenne összefoglalnom. Ebben a félévben nem halt meg egyik barátnőm apja sem, sőt még a lakótársam sem szakított élete szerelmével, hogy aztán addig sírjon, míg ki nem vesznek egy darabot a tüdejéből. Még csak öngyilkos sem lett senki az írókörből sem. Nem.
Ez a félév egyáltalán nem tartozik azok közé a napok közé, amiket az „érdekes” szóval jelzett kalap alá veszünk. Ez a félév egy nagy massza, futóhomokszerű posvány, amiben összeragadni látszanak a délutánok, ha visszanézek rájuk.  Túl vagyok rajta. És ez a lényeg.

Itt ülök ennek az összemállt, homogén masszának a legalján, magzatpózba húzva magam, és kicsit olyan, mintha mindig csak aludnék. Szűrt a fény az égből. Az anatómia szigorlat után egy ideig nem az ezüstszín derengést, hanem a kikirics-sárga horizontot láttam, de ez is elmúlt, akár ötös, akár nem. Persze azért a család ugrált a boldogságtól. Meg én is. Amikor az intézetvezető elkezdte beírni a jelest olyan hang szakadt fel a torkom legmélyéről, amit egy retardált mókus örömmel örökbefogadott volna. Aztán mégsem jelentkezett érte egyetlen egy kettyent mókus sem, a hangom még mindig a sajátom, és csendben tartom.

Nekiestem a nyáron a születésnapomra, és a karácsonykor a karácsonyfa alá bezsebelt könyveimnek. Persze nem fogok a végükre érni, de földöntúli érzés fél év funkcionális anatómia után emberi szöveget szemrevételezni. Meglepően békés.

Az elmúlt öt hónap során egyre jobban bekebelezett egy eddig elnyomott ego. Ha eleddig valaki kérdezte hova is járok egyetemre, akkor kihúztam magam, és a klasszikus „van cicim, ha nem is jelentékenyebb, mint egy tizenkét éves kisfiúé” pozícióban mondtam: orvosira járok. Aztán egyszer, egy alkalommal, ami úgy tűnt fel a félévemben, mint a szakadt vásznon előkandikáló hóka bőrfelület, ott ültem egy írókörös műhelyen, és azon kaptam magam a bemutatkozó körben: torkomra forrt a szó. Jó, igen orvosi. Nem éreztem helyénvalónak, de azért mondtam. Félszegen, furcsán ízlelgetve a szót, mint aki akkor mondja először, és még csak barátkozna a gondolattal.

A kör fordult, és már egy végzett orvos írókörös került bemutatkozásra.

 – Egészségügy.

Laposakat, meglepetten pislogtam. Ennyi lenne az egész?  Talán.

Nyilván nehéz hónapokat tudhatok a hátam mögött, mégis, most valahogy úgy érzem, az elmúlt félév nem csak a territoriális szubkulturámat a külvilággal összekötő leharcolt lengőhidat égette fel, hanem valahol engem is, mélyen belül égetett ki. Ott álltam a tizenötödik hét végére egy fejjel, ami se nem üres, se nem tele, valahol félúton, és a tartalma is inkább szublimált, mint kézzel foghatóan „volt.” Persze a tömegmegmaradás törvénye értelmében a benne lévő tudásnak állandónak kellett maradnia, viszont a három naponta cserélődő demók miatt egy folyamatos átépítés zajlott bennem. Hétfőn még komplex keringési szabályozás, csütörtökre szövettan, keddre hasüreg kismedence… Mint egy farkába harapó kígyó, aki csak tömi-tömi magába a legvégső pontját, még egyszer csak átbukik a saját fején, nem is marad belőle semmi más, csak a porba belesodort búgócsiga-minta. Meg a méregfog. Mindig is úgy képzeltem ezt az egyre szűkülő, és közben spirálszerűen emelkedő gondolatkígyót, hogy a végén a méregfogai belesüppednek a homokba. Lágy puffanás, felkavart homokszemek, aztán annyi.

Szóval folyamatosan átépülő tudás felett sikló életemben biztos pontot még a BTK-sok iránt érzett pehely ellenérzés sem jelentett. Azt hiszem, valahol az ötödik hét környékén kaptam magamat azon, hogy nem érzek forrongó gyilkolási vágyat az „olvasó szünet”, mint honos kifejezés hallatán. Inkább csak egy poénná vált köztem és Gáborka között, hogy na, megyünk szünetet tartani Szentáhothaival meg Réthelyivel, aztán eltűntünk másfél órára a mikroszkópikus betűtengerben. Két sor olykor egymásra toluló hullámnak is tűnhet, főleg egy nappal demó előtt.

Tehát kifolyt belőlem a felsőbbségi érzés. Igaz, mikor olykor-olykor betévedtem a Roxfortba, hogy levadásszam a havi túléléshez szükséges diákbérletet, és a kiismerhetetlen folyosókon lejtett kalandos kanyargásaim során szemben találtam magam egy-két széplánnyal, ilyen meg amolyan szőrmebundákban, nagyon stílusos starbuck-os thermost szorongatva, akkor két dolgot tehettem.

1. felmondtam magamban az a heti gyakorlathoz tartozó thermostat felépítését
2. nyugtattam magam, hogy apuci által benyomott kislányok mindenhol vannak, és mindenhol idegesítőek. Nálunk például biofizikán kihúzzák a víz felépítését… A vízét… Biofizikán.
   
   Na persze ilyen anatómiából már nem lehetséges. Oda azért kevés anyuci-apuci. Legalább ez. Legalább.

Világmegváltó gondolataim, mint tengermélyre ejtett vasmacskák, a fenék felé tartó útjukon egy hablányt és egy hablegényt sodortak mindig magukkal, még nem koppant fejük az aljzaton. Lizimizi és Gáborka. Hárman trógertrióvá avanzsáltunk a félév során. Rajtuk kívül pedig újkeletű, szalmaláng szellőként teljesedett ki nyári bolondériám: az Ilka-firkálás.

Megjelentek Ilka-firkáim. Link itten. A megjelenés pillanata, mint a félév kimagasló, betlehemi csillagként megváltást jelzőidőpontja: életem első hagymalevesének szétborsozása közben ért. Január hetedikén. Ami végülis értékelhető belső poén, mert a „versciklus” címe is Hetedikére.  Mire ez leesett, addigra a töménytelen mennyiségű borsot is sikerült túldominálnom tejszínnel és liszttel.

Átépült a hagymaleves is, mint a fejemben lévő katyvasz. Mint ahogy a mindennapjaim is alakulnak. Mint ahogy én magam is alakulok

Néha úgy érzem, Steph, én vagyok a farkába harapó kígyó. Valami reverz eszmefuttatást követve azt is érzem, minél kisebb voltam, annál hosszabb, annál nagyobb sugarú körben róttam az ívet. Telik az idő, szűkül a kör. Egyre kisebb a sugár az, amit megemésztett farkam végébe kapaszkodó fejem áltál bezárt kör meghatároz, és úgy érzem, ahogy egyre szűkül, úgy tudom egyre pontosabban meghatározni önmagam.

Ez pedig úgy érzem jó. Sokkal jobb, amit az érettséginél, amit nyolcadikos ballagásomnál, amit az óvodában, a mászóka legtetején a leeséstől reszketve, amit, az anatómia szigorlati felelésem első szavainál, egyszóval, jobb, mint amit valaha reméltem. Lehet ugyanúgy remegni a mászóka tetején és az intézetvezető előtt, de a lényeg akkor is az marad, hogy a leeséstől félsz.

Kell valami, ami mindig feljebb tol, hogy aztán mégiscsak elengedd a rudat, mégiscsak megtaláld a magabiztos hangot valahol az allantois és a cloaca szavak között, valami, ami arra ösztökél, hogy még egyet harapj a farkadból, és közelebb kerülj a végéhez.

Mert az idő úgyis telik. Tudni pedig sosem, de legalább sejteni, hogy jó irányba szűkülsz, az megnyugtató. Sőt, egy picit talán még annál is több.

Nagyon pofátlanság szó nélkül eltűnni, de mikor az egyetem képzeletbeli két nagy karja elkapja a gégédet /amit az elmúlt két hétben a legmesszemendőbben, mikoszkópikus sejtek szintjén megismerhettem/, nos, ilyen esetekben egyszerűen torkodra forr a szó.

Se levél a legjobb barátnődnek, se a beígért verses pakk az írós "egyem meg de segítőkész" barátnak, aki megígérte, hogyha végre valahára kiszenvedem magamból a mostanra már három egész hete beígért gyűjteményemet, akkor elküldi a verseimet egy igazi lektornak... Merthogy fantáziát lát bennem. És nem, nem a dekoltázsom miatt, garantáltan nem, mert a másik csapatban játszik a szentem,

Holnap felelek fej-nyakból. Meghalok. Na jó nem, de el tudnám viselni, ha lenne egy skip gomb, amit megynomhatnék.... És most nagyon hosszan tudnék mesélni életem hányattatásairól, de mint egy téma köré fonódnak, ami... igazán csak egy subkultúra által érthető, és amúgy sem akarok most, még mielőtt megkezdeném marathoni, utolsó ismétlésemet túl mélyen beletespedni a problémáimba.

Élek. Tanulok... karácsony után pedig valószínű levegőhöz is fogok jutni.

Elisa kommenjét viszont nem hagyhatom szó nélkül, gyorsan megosztom a gondolatomat.

A helyzet az, hogy az orvosi szakma maga egy hímsoviniszta alapakon nyugvó téma a modern társadalomba. Lehetne ezt szépíteni, de nincs hozzá energiám. Az igazán öreg, tényleg ősz oktatókon ez nagyon meg is látszik, például ma is segítséget szerettem volna kérni gyakorlat közben, és nem volt hajlandó válaszolni a kérdésemre... merthogy ő nem oktató, lő a válasz, de... Most komolyan. Ránéztem az előttem álló EKG görbére, meg a bácsi lesajnáló pillantására, és egyből levágtam a szitut. Szóval van ez így.

Amit Debrecen javára mondanék, az az, hogy nem egy olyan merev szerkezetű valami, mint Pest, ahol tényleg-tényleg kihalásos alapon cserélődnek az oktatók. Itt, DOTEn rengeteg a fiatal, gyakorlaton szinte csak jól felkészült pHd-sok foglalkoznak velünk, vizsgán pedig nem a szakállát a már nadrágszíjába is dughatná korú profok, hanem olyan, oké, nem tinédzser, de erős 50-es prof a max, akinek hihetetlen szaktudása van - "most jöttem a Camridge-i egyetemről, és ott más előadásközbeni alapzajhoz szoktam"... Na persze, eredj ki az erdőbe, majd ott lesz neked csend -. Szóval viszonylag fiatalabbak, és ezért lazább felfogással viseltetnek a diákok neme iránt. Persze megvan midnenkinek a maga háklija.

Amit én tudok tanácsolni, és ez nekem eddig bevált, hogy vizsgára szépen, de nem a legszebben kell bemenni. Mert ugyanúgy adhat visszakézből pofont neked a legszebb inged miatt bepöccent női vizsgáztató, mint az alig dekolátzst félreértelmező két méteres colos dög. Véleményem szerint ha már az öltözékkel érzékeltetve van az alárendelt szerep, nyilvánvalóvá van téve az erőfelállás, akkor az már egy kimondatlan pozítv első pillanat.

(Amúgy Debrecen, DOTE, cívis város... Pulykák és Főnix... Nem tudom mit írjak még ide. Személyem elleni hímsoviniszta erőszakot konkrétan még nem tapasztaltam, visszahallani meg csak olyat, hogy tudom a lányról hány tíz centis magassarkúkban és milyen fotózásokra jár... Szóval. Konkrétan szerintem senkivel sem szeretnének errefelé kibabrálni.)

A továbbiakban tanulok (a változatosság kedvéért) Sajnálom, én sajnálom a legjobban, de a minimális szociális életem megélése mellett már nem marad időm írni... Most nem.

Ilyen például az a pillanat is, mikor harmadszorra megbuksz a forgalmi vizsgán. Persze nem azért mert nem tudsz vezetni, mert mint azt a vizsgabiztos is mondotta, nagyon szépen kezelem az autót, tulajdonképpen hibavonalat sem tudott húzni. Igen ám, de no. Szélike-kisasszony ugyebár, ismersz te engem, Steph, tudod, mint a forgószél. És ha egyszerre nyomom be a féket az oktatóvezetővel, ha tizedmásodpercre pontosan egyszerre, akkor is sikertelen a vizsga.

Szóval, mit is lehet ebből leszűrni, hogy harmadjára sem mentem át? Azt, hogy ugyebár három a magyar igazság, tehát egy nyomorék kaukázusi nomád bevándorló vagyok, mint arra télen is halványoliva árnyalatú bőröm utal.

Valamennyire úgy érzem magam, mint az után a végzetes, és egyben életem legelső biofizika vizsgája után. Ugyebár kínkeserves kettest kaptam a konkrét négyes átlagomra, de.. de… Mégsem olyan, bár már a forgatókönyv ott tart, hogy feléledt bennem a „csakazértis” morál, így igazából sokat reszkírozva fogok hazajönni két hét múlva is – élettan, anatómia, egyetem meg kurvaélet.

Valószínű ez egy lecke – és nem, nem szeretnék előhozakodni a pozitív életszemlélettel, egyszerűen csak, azt hiszem, adja magát. Én sosem értettem meg azokat az embereket, akik vizsgáról vizsgára vándoroltak, állítólag meglévő tudással, aztán még dékáni héten sem jött össze a dolog, vizsgakurzuson sem úgy jött ki a lépés, mint annak kellett volna, aztán már a költség-térítéses képzésre való átkerüléssel fenyegető vizsgán sikerült nagy nehezen a kettes. Mert ugye stressz, főleg mivel új rendelet szerint, ha hatodszorra sem sikerül egy vizsga a felsőoktatásban, akkor nem csak hogy elveszíti a hallgató az ösztöndíjas képzést, de az addig lejárt féléveinek költségeinek felét vissza is kell téríteni, ami orvosin (1 milka hat hónap)… kivitelezhetetlen végeredmény.

Szóval itt vagyok most, én, aki mindig mindent „A” vizsgán áttolt, sőt még TDK-zni is hívtak, aztán persze nem toltam az összes kétkedésemet kevésbé szerencsés sorstársaim arcába, de éreztem azt, hogy nem tiszta az együttérzésem. Na de aztán most. Kész. Értem.

A vizsgázás egy szerencsejáték. Nem csak egyetemen, tetem felett mormolva a latint, mint valami vizsgabiztost Teréz anyává változtató varázsigét, de akár ilyen piti kis nyomorékságon is, mint a vezetés. A legnagyobb problémám talán az, Steph, hogy amennyire elleneztem ezt az egész autósdit, most legalább annyira tetszik. Szeretem a sebességet, szeretem a fejem biccentésével átkelésre biztatni az idős néninek, szeretnék kocsival járni Debrecenbe, és nem hiszem el, hogy ennyire nyomorék vagyok. Vagyis. Legszívesebben letörném a lábamat, hogy fúj, rossz, csúnya kutya, állj a sarokba. Ez hihetetlen.

Más vizekre evezve: vége az első hetemnek ugyebár, mert most biztos nem mászok vissza Debrecenbe másfél óráért végigülve a négy órás buszutat. Körvonalazódott mind az órarendem – bliccelhető és kötelező órák, és talán, bár nem szokásom, valószínű be kell vonulnom előadásokra, már csak a saját érdekemben…

Első órán a boncteremben nyitottunk, és mint olyan a legjobb fej oktatónkkal tölttettünk el egy romantikus két és fél órát, amikor persze meghallgathattuk, hogy másodév, hát fú, aki ezt megcsinálja, abból már biztos hogy orvos lesz. Mert ugye van ez a mondás, hogy az orvossá válást az anatómia szigorlat szabja meg, az diplomaosztó idejét meg a neurológia vizsga.

Ja, ja igen, aha, tanulni kéne. Talán komolyan sem vettük volna, de ott ült a teremben rajtunk kívül nyolc ember, akik hát… Nem jött össze az előző év. És nem azért, mert nem tudták volna az anyagot, egyszerűen rosszul jött ki a lépés. A-B-C, anat szigó, aztán bikém még belefért, élettan meg… öt nap arra a szigorlatra sem elég.

Boldogságom megkoronázásaképp belinkelném a demonstráció – más egyetem ZH, de mi Debrecenben tanulunk, ezért Demonstrációnak hívjuk – táblázatomat. Legcukibb napnak az élettan-anatómia kombinációt tartom. Mindennek fényében már hétfőtől kezdve tanulok. No persze nem lóhalálában. Szokni kell ezt is.

Jelenleg relaxálok. Forró fürdőm során felhasználtam minden illóolajat, testradírt és tusfürdőt, ezen pillanatokban egy parfüméria illataiban pompázok, miközben szürcsölgetem a fekete teámat egy kellemes teaszánsz közepette. Aztán átismétlem a koponyát, meg a nervus trigeminust…. Esetleg rágóizmok.

A levelek/back to school kimaradás pedig… Nyilván előre láttam... Azt hiszem beköszöntött az idő, amikor ismét rendszertelenné válok. Jövök, ha idegrendszerem és kényszerem közösen engedi. Mivel jövök? Nem tudom. Jelenleg még tart a sikertelen vizsga utáni terápia, de gondolom majd a koponya lyukai jó terápiás terhelő hatást gyakorolnak rám. Úgyis ezzel akarok foglalkozni.

Szóval, majd mint a mesében. Hol volt, hol nem….  Leszek.

Szeretnék valami érzelgősséget kipréselni magamból, mert könnyebb lenne utána, de jelenleg itt van bennem ez a masszív érzelmi gát, hogy eredj tanulni, temetkezz el, és majd estére jobb lesz.

Valószínű így is fogok tenni.

Talán szeptember elején még kedve is szottyan az embernek ehhez az egész iskolásdihoz az intézményhez vezető úton. Hiszen még javában süt a nap, igaz már nem az augusztus derekán tapasztalt tikkasztó hévvel, de e helyett kárpótlóak az utazás során és az iskolában látott ismerős arcok.

Annak idején én naponta három órát buszoztam, másfelet az iskoláig és másfelet haza, ennek fényében pedig egy idő után ténylegesen elkezdtem várni azokat a hajnali járatokat. Mert látni mindenkinek az álmos fejét, meghallgatni a fáradtságtól kába hangon a nyári történeteket: felbecsülhetetlen.

Na igen ám de a derengő szeptemberi reggel hipp-hopp deres, fagyasztó novemberi vaksötét hajnallá fordul, plusz még ugye óraátállítás is, ami aztán a pislákoló életkedv utolsó szikráját is kioltja az emberből. Ilyenkor uralkodik el mindenkin a rezignált mélabú, bár még a József Attila versek az év végén következnek csak. Felmerül a világot mozgató kérdés: „Miért?” és e mögé a szó mögé befér egy diák össze gyötrelme.

Én világ életemben a kémiát szidtam, vagyis pontosabban fogalmazva a kémia tanárt. Viszont, csömörből vödörbe szituáció, a kötelező biológia mellett vagy kémia vagy fizika a jussa az orvosira vágyóknak, aztán úgy éreztem, jobb nekem az a vegyszerillatú labor, mint a maratoni fizika-feladat megoldás. Igen, körülbelül október-novemberig gondoltam így, aztán már legszívesebben felhörpintettem volna a metanolt – kis mennyiségben vakságot, nagy mennyiségben halált okoz.

Kedvenc kémiamágusunk rendelkezett egy-két megrögzött szokással: akadtak az osztályunkban  olyan, valóban zseni gyerekek, hogy OKTV első tíz helyezettje között mind a két évben ott virított a nevük, nem csak kémiából, de fizikából és matekból is, és persze ezekre a kölkökre külön oda kell figyelni, merthát értük kapja az iskola a hírnevét. Igen ám, de e mellett a két igen különleges egyed mellett helyet fogaltunk másik húszan, és bár sosem nyertünk országos versenyt, azért mostanra már mind túléltük az orvosi, vegyész-mérnöki avagy gyógyszerészeti kar első évét, szóval na… Nem kémiától irtózó és szentségelő humánosokként ültünk konkrétan elszeparálva a versenyzőktől, hanem olyan tanulókként, akik igazán próbálták felvenni a lépést a versenypéldák ütemével céljaik érdekében, de…   Na. Van aki gimi elsőtől oldja ezeket a fantasztikus feladatokat, annak ugye már csettintésre megy az, ami nehezére esik annak, aki harmadikos korban kezdődő  fakultáció első óráján találkozik egy fél oldal hosszú szövegű példával, aztán nagy zavarában gáztörvényt ír fel a folyadékra… Azt is tíz perces szenvedés után, mikor már a soron következő harmadik számításnál jár a két kitüntetett.

Természetesen reklamálnunk egy merő lehetetlenség volt, mivel a kémia tanárnőnk az iskola igazgatójának feleségeként elfoglalta a First Lady-nek járó szent és sérthetetlen helyet, meg aztán a szaktudásába belekötni tényleg nem lehetett. Szóval tényleg, tényleg kellett találnom magamnak valami motivációt, hogy ne idegbe borult tekintettel másszak be a kémialaborba.

Vetettem egy pillantást vegyszernarancs színű füzetemre, és kipattant az isteni szikra. Picit szidtam is magam, hogy eleddig a megoldás egy karnyújtásnyira volt tőlem. Egész hazaúton dekorációs ötleteken törtem a fejem, majd hazaérve az összes színes-díszes csomagolópapírt és díszszatyrot feltúrtam, amit csak találtam, így születtek meg szépen sorjában ezek a füzetek:

(nagyobb méretért jobb klikk, "kép megnyitása új lapon", és ezen túl így tovább )

Még mielőtt közelebbi képekre lavíroznék, szeretnék elnézést kérni a füzetek állapotáért. Kórosan siettem mindenhova világ életemben, a buszhoz amúgy is mindig rohannom kellett, így eléggé csapodár módon bántam a füzeteimmel, miután a csodálkozás két hetének varázsa felszállt róluk. Meg aztán dolgozatokra is mindig csak a buszút másfél óráján tanultam, a buszút meg. Nagy fékezés, jeges úton csúszás… Meg aztán, ezek a füzetek javarészt kettő-három évesek, hozzájuk számolva pedig, hogy mindezt nálam húzták le, az is csoda, hogy így néznek ki.

Kezdeném a földrajz füzetemmel. A fekete-fehér-piros összeállítás  mindig is egyik kedvencemnek számított, a tűzszín felkapja, és egy másik szintre emeli az egész  hangulatot.  Kellett hozzá egy díszzsák meg egy néptáncos koromból visszamaradt szalag, és némi ragasztó. A földrajz, és mellé számítva a tanár szigorúságát egy volt azon tantárgyak közül, ahol nagyon figyelnem kellett, mert velem született  szélike-kisasszony természetemből fakadó kapkodásom sokszor eredményezte azt, hogy nem direkt pontosan mutattam a városra a vaktérképen, és ezért négyest kaptam. Visszagondolva nevetségesen hangzik, de végigsimítva a füzet foszlott élén, emlékszem mekkora görcsben szaladgáltam a tanár úr után félév előtt, hogy csak még egyszer hadd feleljek, csak a hiányzókkal még egy plusz dolgozatot hadd írjak, csak még egy kiselőadás… Mindig ötös lettem. Azt hiszem javarészt küzdő szellememnek és nyughatatlan akaratosságomnak köszönhetően. Bár az utolsó földrajzzal töltött félév során tisztán ötösre álltam, talán egy négyesem ha becsúszott. Ez pedig azt hiszem az elválás előtt igazolt.

Hogyan tegyük elviselhetőbbé a kémiát version 01. and 02. Nos, azt hiszem passzív ellenállásom itt ütközött ki a leginkább, mert nem voltam hajlandó a kezem munkáját adni a füzetekhez. Viszont azt alá kell írnom, hogy ez a két példány a legszebb – és egyben legdrágább – tagja repertoáromnak. Hosszas tanakodás után kezdtem belevésni a kémia számításokat, de ilyen borítóval több kedvet éreztem magamban, mint valaha. Végeredményben 75%-os emeltet tettem ebből a tárgyból… Megérte befognom ezt a két álomszép füzetet.

Ez a füzet azért ilyen kopott és szétfogdosott, mert biológia, és mint olyan negyedikre jött vissza egy olyan tanár Gyesről, aki hogyha mind a négy évemet végigviszi 110%os érettségit írok. Álomjegyzeteket diktált, olyanokat, hogy mikor kihúztam a szemet szóbelin, tulajdonképpen az órai vázlatát összegeztem, plusz az innen-onnan össze-szorgalmaskodott infóimat. Azt hiszem a feleletem felénél le is állítottak, hogy jó, nehogy felsoroljam a retina 10 rétegét, majd annak idején anatómiából. Egyszóval ezt a füzetet forgattam talán a legtöbbször az aktuális könyveim mellett. Fekete ívkarton az alapja, amire egyszerű stift ragasztóval illesztettem a magazinokból kivagdosott figurákat. Azt hiszem, ezen a füzeten tükröződik a divat-megszállottságom, és a kényszerem, hogy jól megválasztott képekkel tükrözzek egy hangulatot.

A fizikafüzetem. A csomagolópapír amivel burkoltam, hobbiboltos darab, nem éppen olcsó mulatság, de maximálisan megérte, hiszen általában néztem vagy tíz percig a borítót, hagytam hogy magával ragadjon a „Chic” sajátos érzelemvilága, aztán így már ha nem is csettintésre, de valóban könnyebben ment a példák megoldása. Mint arra a stift-ragasztó maradványok is utalnak, szepp napjaiban egy, a borítót átívelő szalaggal megyegező anyagból készült masli is tarkította az összképet, de ez végül elveszett az éterben.
Mellesleg a fizikát és matekot az osztályfőnököm tartotta, aki… Külön cikket érdemelne annak a nőnek a fejtegetése, aki idejét nem sajnálva áldozott rám türelmet és megértést, és rengeteg mindent köszönhetek neki, hogy végül olyan lettem, amilyen. Mindezen túl persze a hihetetlen törtető és tökéltes-mániás jelleme diáknapi kampány szervezésekor sok fejtörést és fejfájást okozott az osztálynak… De a diáknapokat megnyertük, és amúgy is: az idő mindent megszépít! Mostanra már csak a kellemes élmények maradtak.

Abszolút kedvencemként utoljára hagytam ezt a matekfüzetet. A csomagolópapír hatalmas szerelmem, és mivel osztályfőnököm egyik mániája a név és osztály feltüntetése a füzeten volt, ezért leleményesnek kellett lennem, hogy igazán passzoló szövegburkot találjak a nevemnek, ami nem üt el az elég vintage hatású borítótól. Végül egy virágboltból vettem, valami hét forint körüli összegért egy köszönőkártyát, ami köré bőven folyattam technokolt, ebbe szórtam a gyerekkoromből fennmaradt gyöngyöket, majd még jó rétegben folyattam rá a ragasztót. Egy hétvégét száradt, de teljes kedvencemmé nőtte ki magát. Annyira hercegnős, hogy még most is – bár azóta sokat formálódtam –, jól esik visszanézni rá.

A vers vége tehát, hogy napi motivációnak tökéletes szép füzeteket készíteni/venni, amibe már első látásra szívesen írnál, esetleg harmadfokú egyenleteket is.  Megéri a fáradtságot. A mindennapok egyik kiváló inspirálója.