- akkor is nehéz belőle az utolsó hét nap.

Hétfőn még messze ringó békés tényként kezeltem a vasárnapot, majd kedden egyszerre elkapott a kapuzárási pánik. Nem akadt olyan percem, amit nyugton tudtam volna tölteni, folyamatosan buzgott bennem a tettvágy: már alig vártam hogy csinálhassak valamit, egyszerűen elegem lett az otthon ülésből, egészen két  percig, miután pedig legszívesebben visszabújtam volna a takaróm alá, lusta tekintetem sugarával négyzetcentiről négyzetcentire végigpásztázni a szobám falait, mintha ezzel magammal vihetném Debrecenbe. Persze ez az állapot tarthatatlannak bizonyult. Se egy könyv nem tudott rendesen megállni a kezemben, sem Gáborkával nem tudtam nyugodtan lebeszélni a szokásos egy órás trécselésünket. Felháborodva a minősíthetetlen elmeállapotomon, már kedd este elhatároztam: itt az ideje annak, amibe minden kapuzárási pánikom közben belefogok, egyéb iránt az év többi napján pedig túl lusta vagyok rászánni magam. Nekiestem kézműveskedni.

Igen. Az év 365 napjából bár körülbelül száz édes semmittevéssel telik, nekem mégis mindig a szabadidőre kiszabott intervallumok utolsó két napja jut, hogy maratoni tempóban dobjam össze álmaim netovábbbját, ami persze csodálatosan néz ki fejben, de mikor leülök mellé kifolyik a kezemből a ragasztó, elfelejtem lemosni a lakkot az ecsetekrő, ja és senki nem mondta, hogy az akril festékkel nem éri meg skótkodni. A végeredmény egyébként bazsalygós boldogsággal töltött el. Ma is csak úgy nézegettem, előbb jobb, majd bal kezembe fogva, örömködve hogy végre lesz hely a polcomon a dobozba zárt bizsuim mellett. Ja igen, Steph, mert a vizsgaidőszak alatt felvásároltam fél Kínát az ebay-ről, 500 forintos tételenként.

Mélyenszántó gondolatokat közölni sajnos nem tudok. Ha valamiért többet kéne kézműveskednem, akkor arra a főben járó indok az, hogy még ügyeskedem, addig kikapcsol az agyam. Mármint… Teljesen, ami számomra nagyon ritka alkalom. Életem többségében ugyanis képtelen vagyok üresbe tenni a gondolataimat. Például. Vegyünk egy kimerítő csókolózást, minden fiatal lány vadabbik álmából. Talán ha az első két percben – de ezzel már kegyesen sokat mondtam – tudok a száz százalékosan a szépfiúmra koncentrálni, aztán így a perifériáról elkezdenek mondatok beúszni a tudatomba. Be kéne tenni a mosógépbe a ruhát. Nem jut eszembe a Bence nyakán megrándult izomnak a beidegzése. És különben is, vajon az ezer éve nem látott barátnőm éppen mit csinál? Ja és éhes vagyok. Természetesen. Valami olasz kéne, meg egy nyaralás.

És ezzel szemben még kreatívkodás címszó alatt próbálom összerakni gondolataim tárgyát, valami alfa közeli állapotba kerülök. Nem tűrök meg magamnál semmi meditációs zenét, de az ecset szálainak sercegése, ahogy maguk mögött hagyják az olajosan csillogó festéket épp elég zen háttérzaj. Képes vagyok az összes aktív energiámat arra fordítani, hogy párhuzamosan haladjanak az ecsetvonások, és hogy ne rétegződjön a festék. És közben még csak lányos dolgokon sem jár a fejem.

Persze ezt is abba kellett hagyni, mert mint Damoklész kardja lebegett felettem az elutazás pillanata, és ezzel együtt az is, hogy a ház tartalmának rám eső felét bőröndökbe kellett konvertálnom. Sőt, első alkalomként magamnak főztem meg a heti betevőmet, ami bár nem éredemel valami nagy kalapemelést, így majdnem húsz évesen, de az első alkalmakról illik megemlékeznem. Különben is büszkeséggel töltött el a két szaftos husi. Alig várom hogy nyammogjak az aszalt szilván.

Szóval megint csak itt tartok, Steph. A cuccaim a bőröndjeimben, és ha még van jó tíz percem még Menyus hazaér, hogy elszállítson Debrecen az tudományos városába. Várom, de maradnék. Maradnék de mennék is.

Bár még nem készült róla levél, Judittal az utolsó héten sikerült összekapnom azon, hogy nem takarít… És még egyéb mindenen, ami az elmúlt másfél év során rakódott bennem, és most már úgy állok az egész Judit-témához, hogy nem tudok úgy leülni vele beszélgetni, hogy ne azt lessem, mikor mond valami olyat, amivel kiveri nálam a biztosítékot. Persze érzem, hogy ez nagyon nincs rendben, és tudom, hogy ez akkor sem fog jobbra fordulni, mikor a közös szerződésünkben megemlített „közös helyiségek közös megegyezésen alapuló takarításá”-ra hivatkozva elé terítek egy táblázatot, mint a benzinkutas mosdókban is lenni szokott, hogy na akkor a négy teendőből hetente kettőt vállaljál be te is.

Dióhéjban talán ez az, amit az egész Debrecenből nem várok. Viszont ha csak rágondolok a barátaimra, a betervezett borozásokra, és hatalmas beszélgetésekre, sőt ha még a tanulásba fulladt délutánokra és az agyontömött villamosozásokig is eljut az eszmefuttatásom: nem mondhatok mást, csak azt, picit gyorsabban ver szívem.

Én tényleg szeretem azt, ahová megyek, és az embereket, akik körbevesznek.